Fajunk történetét a demográfiája alapján három szakaszra bontjuk:
I. Még ma sem feltárt, hogy fajunk hány tízezer élvet élt őshazájában, Afrikában, néhány ezerfős számban, a kihalás határán lebegve. A természetes népszaporulat gyakorlatilag stagnált. Szinte szerencsén múlott, hogy fajunk létrejöttének természeti környezetében fennmaradt.
II. A leghosszabb korszak az volt, amikor az ember a természet ajándékaiból élve, főleg gyűjtögetve, de már vadászva, halászva terjedt el a szárazföld nagy többségén. Az jellemezte ezt a kort, hogy nagyon alacsony népsűrűséggel, de szinte minden földrajzi környezetbe be tudott illeszkedni fajunk. A népsűrűség felső határa a négyzetkilométerenkénti egy fő lehetett. Ez alól kivételt csak a jelentős dagállyal bejárt néhány síkság jelenthetett. Csak ezeknek a speciális adottságú területeknek volt a gyűjtögetés viszonyai között igazán kedvező adottsága. Ismereteim szerint ilyen adottságú terület csak a jégkorszak alatti Nyugat-Európában, a Perzsa öböl térségében és néhány távol-keleti síkságon, az az lakott terültek talán egyetlen százalékán volt. Ezeken a dagály által kihordott puhatestűek, és halak jelentettek naponta bőséges és friss táplálékot, nem véletlen, hogy a tengeri puhatestűeket az érintett népek utódai máig a tenger gyümölcseinek nevezik. Felfogásom szerint ezek voltak a gyűjtögető népek számára a paradicsomok, amelyeknek nagy többségét a jégkorszak megszűnését követően elfoglalta a hetven métert megemelkedett tengerszínt.
Fajunk e korszakában a benépesült térségek eltartó képessége nem növekedett, ugyanis az ember nem volt képes befolyásolni a természeti környezetének eltartó képességét. Az újabb és újabb terülteken megjelenő lakosság népsűrűsége évezredek alatt sem változott. Lassan a szárazföld többsége ugyan lakottá vált, de a népesség néhány tízmillió alatt volt. Ezt a korszakot tehát nem az egyre nagyobb népsűrűség, hanem az egyre nagyobb meghódított területek benépesítése jellemezte, vagyis minden közösség úgy élt, hogy a népessége az évezredek során nem változott. Ezt a kor a fajunk térben való példátlan terjeszkedése, adaptációs képessége jellemezte. A népsűrűség nem változott, annak viszonylag szűk határok közti mozgását a természetes eltartó képesség keményen determinálta. Ezen az ember nem volt képes változtatni.
III. Minőségi változást az első agrárforradalom hozott. Ekkor az öntözéses területeken a lakosság eltartó képessége közel százszorosára, a pásztorkodásra alkalmas területeken pedig közel tízszeresére ugrott. Ennek következtében az emberiség többsége az önözött térségekben, viszonylag nagyon kis területen koncentrálódott. Ettől kezdve a térségek eltartó képessége egyre inkább az embertől függött. Az emberek több munkája, fejlődő technikája azonban megközelítőleg nem volt képes eltartani a nem is annyira jobb, mint biztosabb életfeltételek következtében felgyorsult spontán népszaporulatot.
Fajunk utóbbi mintegy ötezer évének történetét csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy a lakosság spontán növekedése sokkal gyorsabb lett volna, mint amivel a több munka és a lassan fejlődő technika, lépést tarthatott volna. Ennek az ellentmondásnak a féken tartására jöttek létre az osztálytársadalmak, melyek elődleges feladata tehát a spontán jelentkező népszaporulat megfékezése volt, és maradt. A létszám növelhetőségét ugyan a lassú technikai fejlődés bővítette, de ez csak tört része volt annak, amit az életkörülmények javulása során a spontán népszaporulat megkívánt volna. Az osztálytársadalmak történelmét az ember túlnépesedésének megfékezése jellemezte.